avagy egy őrült nő naplója. Megnéztük, mert elfelejtettük, hogy a Bruce Willis-filmet akartuk, meg reméltük, hogy esetleg ad valamit, amit Hollywood nem. Meg ugye "Csáth Géza bestseller író volt", ahogy a mozipénztáros mondotta. A film azzal kezdődik, hogy vésővel és kalapáccsal lassan, módszeresen kiölik valakinek az idegeit a homloklebenyben (vagymi). Aztán fél óra unalom. Aztán ismét valami véres szadista emberkínzó jelenet, majd megint unalom. Ha jobban belegondolok, végülis ez adott egy ritmust a műnek. No meg a keretes szerkezet (irodalom órán mindig pluszpontot ért az ilyesmi felfedezése, azóta mindig tudatosítom, ha ilyet látok). Ugyanis a film végén megint előkerült a barátságos rézkalapács és véső, no meg a kiölendő homloklebeny-idegek. A nézők egy része 15 éves volt és csókolózni jött egy direkt érdektelen filmre (Brúszviliszre meg majd beülnek a haverokkal/barátnőkkel), a másik része pedig csendben, tátott szájjal-szemmel nézte. Ez 3 okból lehet: vagy felfedeztek valami mélységet, ami előttem rejtve maradt, vagy azt hitték, hogy illene felfedezni, ezért úgy tettek, mintha; a harmadik lehetőség, hogy nyitott szemmel aludtak.