Félelmetes a motiválatlanságom. Már napok/hetek óta sunnyogom el a meló-témát, mert azt gondoltam, ha nem írok/beszélek róla, akkor nem jut el a tudatomig, hogy milyen rossz. Barátnőm szerint gyakori mostanában, hogy csak nézek magam elé roszkedvűen, pedig amúgy hajlamos vagyok locsi-fecsizni (isteni ez a kifejezés, nem? Fürdőszobába illik, meg fecskefészkek köré.)
Ma végre megfogalmaztam az utálkozás mibenlétét (az egyiket, ami mostanra tisztult le). Rájöttem, hogy nem vesznek emberszámba. Mármint vezetői oldalról. A főnök simán megcsinálja, hogy kérdez valamit, és mikor válaszolok, a mondatom közepén kimegy a szobából. Ma negyedszer is feltette a kérdést, hogy tudok-e németül (előző 3 alkalommal is válaszoltam). Persze nemcsak emberileg ilyen, a munkát illetően is. Sakkozik az emberekkel. Állítólag az egyik kollégát egy nap kétszer is kirúgta :) az illető még mindig itt dolgozik persze.
Az is nyomaszt, hogy nem tudok semmit normálisan, a maga mélységeiben megtanulni, mert 5 percig vagyok 1 munkahelyen/pozícióban. Nem érzem úgy, hogy bármihez is igazán értenék.
Most pedig összegömbölyödöm egy sarokba és sírok :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.