Ma egészen kétségbeestem. Rájöttem, hogy nemcsak hogy nem vagyok egy agresszív, magabiztos, domináns típus (ezt eddig is tudtam), de nem is leszek soha az.

Az ellenséges környezet belőlem nem harci kedvet vált ki, hanem leblokkol. Sosem leszek vezető például, vagy ha mégis, akkor nem fogom szeretni.

Tépelődni fogok, méghozzá fasságokon, meg hogy ki mit gondol és miért gondolja.

Aztán meguntam a kétségbeesést. Ez van, ezt kell szeretni. Van, aki szeret is.

(Vezetői tréningen voltam amúgy, nálam vezetőbb hajlamú és tapasztalatú, idősebb emberekkel.)

Most mennem kell tépelődni, hogy jól sikerült-e ez a poszt.