Az utolsó reménysugár a saru.
Még sosem volt sarum, amióta nagy kislány vagyok, és mindezidáig azt hittem, hogy a saru az alteros indiánkülsejű lányoknak való, akik hosszú, barna, gyűrt anyagú szoknyát hordanak bőrkarkötővel és batikolt pólóval. Én sosem hordtam hosszú, barna, gyűrt anyagú szoknyát bőr karkötővel és batikolt pólóval (bár ha belegondolok, bőr karkötőm mindig is volt), tehát sarut sem.
Viszont a múlt héten gyönyörű darabokat láttam, de erős önmegtartóztatást gyakorolva nem vettem meg egyiket sem. Ebből következik, hogy már nagyon akarom.
És magyarázom magamnak, hogy biztos kényelmes, és nem tehetem tönkre a lábfejemet ilyen fiatalon. (vö. drága és kényelmetlen cipő-érv: a szépségért szenvedni kell, de ez most nem implementálható)
Vajon lesz-e sarum a fentiek mentén?
Ez legalább annyira érdekes téma, hogy ki Cartman apja (anyja). Jól látjátok, vagy ilyenekről írok, vagy a munkámról, és hát akkormár inkább.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.