Engedtem testem követelésének és lementem spinningre. Egy hős vagyok, gondolom most.
Úgy éreztem magam, mint egy kocsonyás paca, amit odagurítottak, mikor vártam, hogy kezdődjön. Körülöttem mindenki fitt, az erősítő óra végén is szoros a copf, feszes az izom, nézni sem bírom, nem értem, hogy fogom kibírni én ezt.
Aztán elkezdődik, a 4. percben folyik rólam a víz, az 5. percben jön a "végre mozgok, de jó nekem" érzés meg az endorfin, a 10. percre már határozottan érzem, nekem ennyi pont elég volt, ráadásul én tekerek a leglassabban. A folyamatosan közelgő talpgörcs miatt végig visszafelé feszítem a lábfejem, közben újfajta görccsel ismerkedem meg: tenyérgörcsnek nevezem el.
Innentől a túlélésre játszom, egyszer csak vége lesz, egy kicsit sem jó. Az 55. percben már tudom (és mekkorát tévedek), hogy megcsináltam, túléltem baj nélkül. A bicaj tisztításakor már zsibbad a kezem és csillagokat látok, kifelé menet egyszerre akarok hányni és elájulni, leülök gyorsan, majd rájövök, mégis inkább hányni kéne, elvonszolom magam a wc-ig, ekkor már szinte semmit sem látok, aztán túlvagyok ezen is, kérek szőlőcukrot, de nincs, úgyhogy kapok banánt, 150-ért.
Legközelebb hogy veszem rá magam erre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.