Tinikoromban nagyon szerettem egyedül reggelizni a konyhaasztalnál, újságot olvasva. Mindenféle újság járt hozzánk, a szüleim előfizettek Nők Lapjára, HVG-re, Népszabadságra és még ki tudja mi mindenre. Az egyik kedvencem az Autósélet volt, amin apukám neve volt, és ez olyan felnőttes dolog volt, mert neki volt saját autója, Autóklub tag volt, és járt neki egy ilyen közérdekű lap.
Tegnap kinyitottam a postaládát, és ott volt benne az Autósélet fóliázott példánya, rajta a nevemmel. Meglepődtem, hogy egyrészt ez még létezik, másrészt mennyivel modernebb, mint volt, harmadrészt pedig hogy mit keres a postaládámban. Kicsit elöntött a nosztalgia meleg hulláma, meg egy kis büszkeség is, hogy nekem ez jár (olyan érzés ez, mint hogy a gyerekek imádnak levelet kapni, mert rajta van a nevük, és biztos valami izgalmas van benne - míg el nem jön az az időszak, amikor levél=csekk, rosszabb esetben fitzetési felszólítás, és a legjobb esetben is csak bankszámla kivonat).
Aztán rájöttem, hogy a múltkor, mikor hívtuk a Sárga angyalt a lemerült aksi miatt, akkor be kellett lépni az Autóklubba, egy évre, gyakorlatilag ez került tizenötezerbe. Úgyhogy ennyiért egy évre felnőtté váltam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.