Mekkora marhaság már, hogy az ember kötélen húzatja magát a vízen, egy deszkán állva, és örül, ha nem esik le, és meg tudja kerülni az általa (ember által) letett oszlopokat. Tényleg jó dolgunkban nem tudjuk, mit csináljunk. Mégis, ez is egy tökéletes módszer az eufória eléréséhez. Mesterségesen megteremtjük a lehetőségét annak, hogy olyan ősi igényeinket kielégítsük, mint önmagunk legyőzése, félelmeink leküzdése, gyorsulás, erősödés, fejlődés, mások elismerésének kivívása. Akkor már futhatnánk tigris elől, bár az tényleg veszélyes.
Már nagyjából mindenkit meginterjúvoltam, hogyan kell kanyarodni. Amikor mondtam, hogy a bal lábam van elöl, minden hozzáértő arcán ugyanazt a lemondó arckifejezést láttam. Volt, aki győzködött, hogy cseréljek lábat, mert ballal esélytelen. Tudtátok, hogy az emberek kb. 95 százaléka jobb lábas? Megszámoltam, szóval biztos infó.
Ordítva kurjongattam, mikor végre sikerült két kanyart is megtenni a wakeboard pályán. Ha nem lett volna a kezemben a kötél, a mellkasomat is ököllel csapkodtam volna. Már nagyjából meg van tanulva tehát. Mostantól akár élvezhetem is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.