Fővárosban élek, de ezt egyáltalán nem használom ki. Kollégák, barátok mesélnek új helyekről, éttermekről, szórakozóhelyekről, programokról, én meg abszolút vidéki kislánynak érzem magam ilyenkor. Van, hogy úgy teszek, mintha tudnám, miről van szó, és sunyiban guglizok. Pedig nem is lakunk messze a város közepétől. A múltkor rájöttem, hogy nem tudom, hány éve nem voltam a Vörösmarty téren, vagy a Váci utcában. Körülményes lettem talán, mert elrettent a "minek" és a "hogyan" kérdése (a "mikor"-ról nem is beszélve). BKV jegyem nincs, a taxi megdrágult, kocsival hülyeség. A bicikliről ne is beszéljünk, koszos leszek, mire felcipelem a pincéből. Az igazság talán ott (is) keresendő, hogy a nevezett kollégák és barátok szinglik, párkeresők, ezért muszáj benne lenniük az áradatban.
Ezen kívül, alapból lusta vagyok, rengeteget dolgozom, így is alig vagyok itthon. Azért néha zavar ez az állapot, és olyankor Barátnőmmel elindulunk a Városba. Szombaton is így tettünk: megebédeltünk a Pad Thai-ban (gondolom ismeritek, most már mi is), aztán turistásat játszottunk, sétáltunk a Bazilika körül, és be is kukucskáltunk, mert korábban sosem voltunk a Bazilikában. A milánói meg a kölni dómban persze igen. Bemenni sajnos nem lehetett, mert valakik pont most mondták ki a boldogító igent.
Sokszor kielégít a lehetőség tudata, hogy mehetnék, ha akarnék, de nem akarok. Meg különben is: jó itthon. Ezzel vajon más is így van?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.