Ez volt a szokásos "legyetek jók, érezzétek jól magatokat" stb. búcsúzáshoz utólag hozzábiggyesztett tagmondat. Na most a nyaralóhoz tartozik 2 db óriási és hihetetlenül termékeny meggyfa, amik egymást porozzák, így évről évre garantált, hogy 1 hónapig csak meggylevest eszünk meggyszószos hússal és meggyes lepénnyel. (Nem beszélve a meggylekvárról-és befőttről). Ez nekem eddig természetes is volt, sosem gondolkodtam el azon, hogy jön (vagy meggy, hehe) le a fáról a gyümölcs. Hát most megkaptuk az utasítást, hogy szedjük le. Kezdjük ott, hogy én városi gyerek vagyok (ok, kertvárosi, de a város az város). Ennek megfelelő városi öntudattal indultam meg az odakészített létrán, vödörrel a kezemben. a 3. fok környékén eszembe jutott, hogy rögzíteni is kéne azt a vödröt. Lemászás, sufnikulcs keresés, sufniban sikongatás a pókok miatt, megfelelő kampó kiválasztása, vissza a létrára. Az uccsó előtti fokig merészkedtem, ahol már remegett a térdem, és miközben nyújtogattam a kezemet a dús ágak felé, azok bosszúból szanaszét karcoltak. Hősiesen küzdöttem, tele is lett a vödör (meg a gatyám, meg a tököm stb.), mikor is közeledett VIDÉKEN nevelkedett Barátnőm. Próbált nem lesajnálni, felpattant a fára, ösztönösen kiválasztva azon a legbiztonságosabb és a termés elérhetőségét tekintve stratégiai szempontból legmegfelelőbb ágakat. Csak adoggatta le nekem a teli maroknyi meggyeket, én győztem a vödörbe pakolni őket. Mindeközben I ejtőernyős ugrást hajtott végre. Ki mivel tartja karban az adrenalinszintjét - nekem a létra utolsóelőtti fokán való ácsorgás tökéletesen elég.