Vannak történések. Tegnap volt alkalmam olyan emberekkel találkozni, akik szintén megjárták az IPC-t, többek között egy tanárral is, aki mexikói, és egy nagy indián valójában, aki sütött nekünk pizzát, és mesélt a fura akcentusú angoljával (amit akkoriban teljesen megszoktam, de most pár percig alig értettem), hogy mi történt azóta, meg játszottunk is, de úgyse tudom normálisan leírni, milyen érzéseket hozott ez vissza. Nagyon jó volt, meg szomorú is, mert ugye emlék meg soha többet meg satöbbi.
Át is mentem a Candy partyra Barátnőmmel plusz O-ékkal, ahol sikerült belebotlani egy kollégába, szóval kámingáut a javából... nem mondhatnám, hogy örülök, de asszem, neki se különösebben érdeke a cégnél közhírré tenni, hogy buzibuliba jár. Meg úgy istenigazából kit érdekel. Hány évig kell még ezzel fogalkozni?
Kezdek beteg lenni, mert folyton alulöltözötten rohangálok. Minden tavasszal így járok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.