Ma valóra vált egy rémálmom. Tulajdonképpen ki lehet pipálni.

Régi félelmem ugyanis, hogy az önkiszolgáló étteremben leejtem a tálcát a rajta lévő tányérral együtt, hangos csattanással földet ér az egész, és minden tekintet hirtelen rám szegeződik, ahogy ott állok a romok között.

Hát ma megtörtént, annyi könnyebbséggel, hogy evés után. Így nem kellett új ebédet vennem, és kaja sem szóródott szét, mivel jó kislány módjára mind megettem.

Viszont: megpróbáltam elkapni (!) a tányért, amin korábban marharagu volt. Persze nem sikerült, viszont így órákkal később fedeztem fel a lábszáramon (csupasz, hát nyár van) az utolsó rászáradt szószdarabkát és kapargattam le.

(utána a kávét is magamra öntöttem, ma a barna a divat.)