Rájöttem, szeretnék kutyát egyszer, valamikor. Mondjuk amikor már nem 36 négyzetmétert kell vele megosztani. Egyre több kutyát ismerek meg, emiatt kezdek így érezni (gondolom, így jön majd a gyerek-para is).

Itt van ugye Aranka, a nem fiatal, de annál bölcsebb dobermann. Az ő kölyke, L. gyakorlatilag a szemünk láttára cseperedett babszemből kajla kölyökké és halad a bölccsé válás rögös útján (egyelőre imádnivalóan rossz).

Aztán nemrég megismertük Bolhát, akit egy ismerős egy parkolóban talált 2 évvel ezelőtt félig éhenhalva, és azóta elválaszthatatlanok. Bolha tud 2 lábon járni, tűri a nyúzást (de nem a végtelenségig), és kiválogatja a sajtkockák közül a nemkívánatos kenyérkockákat. Ismeri gazdája pasi ízlését, és előszeretettel segíti az ismerkedést.

Meg ott volt B., a depressziós (mi más lenne?) bulldog.

Egyszer, valamikor.