Ma elmentem O-ékhoz, és megsétáltattuk a kutyákat. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy - lévén 2 nagyon erős dobermanról van szó - a kutyák megsétáltattak minket. Én kaptam Arankát, aki idős, megfontolt kutyalány (néni), O pedig, mint gyakorlott kutyás, a Kicsivel húzatta magát, aki nevével ellentétben nagyobb, erősebb és fegyelmezetlenebb, mint Aranka.

Mivel bokáig ért a hó, simán játszattunk volna kutyaszánost is, ha csúszós cipő lett volna rajtunk. Szerencsére mindkét kutya volt annyira jóindulatú, hogy visszafogja magát, és ha kellően előre dőltünk és gyorsan szedtük a lábunkat, akkor tudtuk tartani a tempót. Elég röhejesen nézhettünk ki kívülről.

Aztán egy nyílt mezőre értünk, ahol labdáztunk, rohangáltunk és pisiltünk, aztán a Kicsi rosszalkodni kezdett, elfutott messzire. O utána szaladt, hogy utolérje, mielőtt kiér az úton sétáló kisgyerekes családhoz, én pedig odamentem Arankához, és elmondtam neki, hogy itt most para van, legalább nekünk jól kéne viselkednünk, úgyhogy légyszi hadd kösselek meg, köszi. Komolyan ezeket mondtam neki, hangosan. Mégsem én vagyok a falkavezér, meg egyáltalán, hogy jövök én ehhez. Aranka toleránsan viselkedett, láthatóan felfogta a helyzet jelentőségét, és készségesen odanyújtotta a nyakát.

Visszafelé fáradtabbak voltak az ebek, úgyhogy alig kellett kocognunk a póráz másik végén. Aztán otthon kaptunk vizet, és O-val elégedetten lihegtünk a szőnyegen.