Úgy indult, hogy péntekre überfontos válságértekezletet szerveztünk, aminek én voltam a vezénylője, moderátora. A szervezetem ezt semmibe vette és csütörtökre belázasodtam. Illetve biztos azért volt, mert rettegek az ilyen fajta feladatoktól. A pénteket szédelegve állva töltöttem begyógyszerezve a pódiumon, próbálva mindent lebonyolítani, koncentrálni, közben kimentem hányni egyszer, nehogy unatkozzak. Nagyon boldog voltam, hogy túléltem, még meg is dicsértek, és szálltam volna be a kocsiba, mikor elrontottam a csomagtartót (rácsuktam a táska szíjára), innentől másfél óra volt, mire jöttek megmenteni, de elsőre nem sikerült, és már úgy tűnt, el kell szállítani a kocsit, ekkor már este 8 volt, és rázott a hideg és kezdett teljesen lemerülni a telefonom, de nem sírtam, aztán az ügyes szerelő fiú mégis megcsinálta, és nem fogadott el jattot ("ez a munkám"), és boldogan hazajöttem kifeküdni, de ezen a hétvégén nem dolgozom, jogomban áll betegeskedni, bár síelni mentünk volna, de ez már tényleg lényegtelen apróság.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.