Valamelyik reggel felkelek, igyekszem magam összeszedni. Állok a szekrény előtt tanácstalanul. Végül kiválasztok egy blézert, színben hozzá illő csizmával. (Persze az említett 2 darab közti felületeket is kitöltöm, gondosan összeválogatott darabokkal.) Nem vagyok egy divatdiktátor, de ezen a napon még át is suhan az agyamon, hogy ma egész jól sikerült felöltözni. Plusz kis smink, satöbbi.
Mígnem beérek az irodába, és a fenekem még le sem ér a székre, mikor ezt hallom, elnyújtott, undorodó hangon:
- Úristen, te hogy nézel ki???
Gondoltam, véletlenül összefogkrémeztem magam (nem ez lett volna az első alkalom), vagy elkentem a szemfestéket, vagy (a hangsúlyból ítélve) valaki lehányt és nem vettem észre, szóval fürkésztem magamat, de semmit nem láttam. Bután néztem, hogy mi van, erre folytatta a kolléganő:
- Jézus, mi van veled?? Minden ok? Nem aludtál? Beteg vagy??
Erre más kolléga is felkapja a fejét, végigmér, majd jelzi, semmi különös. A tükörben sem látok semmit, talán kicsit piros a szemem. Kolléganő magyarázza, hogy sápadtnak, betegnek, fáradtnak nézek ki - egyszerűen szarul festek, na. Pedig ugye reggel azt hittem, hogy na most egész oké a külcsín.
Hogy elrontotta a napomat, az nem kifejezés, és zárójelben, némi kárörömmel teszem hozzá, hogy ő hellókittis, valamint playboy márkájú cuccokban nyomul, és rendszeresen sportfoltos a hónalja. Ennek ellenére azonban ez után több napon is megjegyezte, hogy már megint hogy nézek ki. Mondtam neki egy idő után, hogy ideje megszoknia, hogy ilyen a külsőm, ez állandó, nincs semmi bajom, ennyi telik tőlem. Legközelebb pofán baszom a ribanc kurváját.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.