Kimentem sétálni a zöldségeshez, és végre megéreztem a várva-várt tavaszillatot. Igaz, az öröm csak pár percig tartott, mivel hamarosan csontig hatolt a hideg. További megerősítésként 125 forintot fizettem 1 db narancsért. Szóval tél van...
De a kedvemet ez sem szegte, lassan felderülök. Ha leérek a dolgok aljára, egyszerűen visszapattanok, ez egy szerencsés és életképessé tevő tulajdonság. De egymagamban nem lennék ilyen nagylegény (pláne nagyleány), a stabilitást annak köszönhetem, aki ennyire szeret... és akivel elég egy csendes, nem túl fagyos helyiség (avagy autó), a vállára hajtom a fejem és megnyugszom, olyannyira, hogy átállok alvó-légzésre (és valószínűleg a szemem is REM-mozgásba kezd, mivel az alvás első szakasza környékén járok). Bezzeg otthon az ágyban, egyedül... csak lesem az ismerős fényeket, a világos csíkot az ajtó alján, a hifi kijelzőjét, a függönyön áttetsző utcai lámpát, és közben propeller módjára forgolódom.
Elmúlik ez is, az idő a legjobb cimboránk, aki végül megoldja a gondjainkat, és hogy ne unatkozzunk, újabbakat is hoz. Ezeken átível néhány ritka kivételes emberi kapcsolat, amibe Idő Bácsi (Néni?) nem tud beletenyerelni. Ugyebár család és Igaz Barátok... mostanában szép kis próba elé állítottam mindenkit, hulljon a férgese:P ennek persze a fele se tréfa, csak nem bírtam kihagyni ezt a közepesen rossz poént. Én már csak ilyen vagyok, de legalább jobb a kedély!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.