Idén is elmondom, amit minden évben szoktam, nehogy valamelyik törzsolvasómnak hiányérzete legyen:

Itt a tavasz lehelete

Hehe hehe hehe hehe.

Ezen kívül történnek a dolgok, és nem csak a tévében, bár Ullmann Mónika mindennap képernyőn van, ez fontos.

Például ismét megtapasztalhattam, mit jelent a "kulturális különbség" kifejezés. Amikor olyan tréningen vagy, ahol többször, kórusban kell kiáltani, hogy "let's do it", illetve a tréning végén felváltva kell táncolni (!) a kör közepén (erre nem voltam hajlandó, a let's do it-et még kipréseltem), akkor biztos lehetsz benne: amerikai multinál dolgozol. Az én agyamat nem mossák ki, én maradok örök pesszimista kelet-európai, ezt a tudatot sikerrel megerősítették bennem. Örök kérdés, hogy nem jobb-e nekik, illetve tudni vélem, hogy igen, de nem akarom teljesen beismerni.

Az is történt még, hogy Barátnőmmel Fábián Juli fanclubot alakítottunk. Kezdődött ugye a Sizzling című számmal, aztán tegnap elvetemedtünk egy Fábián Juli Jazz Riff koncertre, ami kurvanagy élmény volt. Nem is tudom leírni, kevés vagyok hozzá, nem értem, hogy lehet egyáltalán zenét írni, meg hangszeren játszani, meg énekelni, mindezt több ember egyszerre, úgy, hogy közben önkifejeznek meg improvizálnak, mégis harmónia, ami kijön belőle, és szabad ezt élőben végighallgatni. Lelkendezem, igen. Hab a tortán, hogy anyukám is velünk volt, és leszólította Julit a mosdóban, elmondta neki, milyen jó ez az örömzene, Juli pedig igen barátságosnak bizonyult, én persze nem mernék ilyet csinálni, mármint nem barátságosnak bizonyulni, hanem leszólítani Julit a mosdóban.