Ma megvolt az év első wakeboardozása. Mikor becsekkoltunk, kérdeztük, hideg-e a víz, a recepciós kislány megnyugtatott, hogy á, dehogyis, tök meleg, de én gyanút fogtam, és megkérdeztem, mégis hány fokos. Mondta, hogy 19-20. Ez az eddigi szocializálódásom során egyértelműen kurva hidegnek számított, úgyhogy nem kifejezetten nyugodtunk meg. Aztán mikor kievickéltem az első vízbeharapásom után, megállapítottam, hogy eszembe sem jutott a víz hőmérséklete. Kemény sport ez.
Viszonylag hamar előjött a tavalyi tudásszint, úgyhogy mentem szépen a köröket, persze volt néhány esés is, de ami fejlődés tavalyhoz képest, hogy állva indultam.
A kötélpályás wakeboardozást úgy kell elkezdeni, hogy az ember leül kényelmesen a stég szélére, ami alig pár centivel van magasabban, mint a vízfelszín; megfogja a kötél végén lévő háromszög alakú fogantyút, aztán elindul a kötél, és szépen felhúzza az embert álló pozícióba (ideális esetben. Ha nem találod el a pózt, akkor ha túl előre dőltél, fejes lesz belőle, ha túl hátra, akkor pedig segges. A segges kevésbé kellemetlen.) Amikor így már megy az elindulás, és az ember képes körbe menni, akkor jön az állva indulás. Ilyenkor állsz a stégen, fogod a kötelet, és szépen rácsúszol a víz felszínére. Na, itt tartok én most, és nekem valahogy könnyebbnek tűnt, mint az ülve indulás. Az első dolog wakeboard pályafutásom során, ami elsőre sikerült. A következő a vízre ugrás lesz, ami úgy van, hogy állsz, fogod a kötelet, és mikor megfeszül, ugrasz egyet, rá a vízre. Ez az, ami már igazán menőn néz ki. (Ugye ezért csináljuk az egészet.)
Nagyon klassz sport ez, napfény, víz, állóképesség, izomerősítés - a vázizmokat is erősíti, és akik sokat csinálják, nagyon szálkásak, szóval wakeboardozzon mindenki.