Ballag a medve

Aki a virágot szereti, ugyebár, csak az a jó ember, és mindenki biztosan nagyon szeret cserepes virágot kapni, mert az olyan szép. Csak bennem ilyenkor egyből felmerül, hogy a most ragyogó mélyzöld levelű, dúsan virágzó azálea/nemtommi pár hét múlva hogy fog kinézni a felügyeletem hatására, és ettől egyből összerándul a gyomrom. Egy biztos: bármilyen kicsi is a lakásunk, hely mindig van az új jövevénynek, mert az előző növény addigra biztos, hogy kinyiffant.

Nem tudom, miért alakul ez így, talán az lehet, hogy eleinte nagyon igyekszem, hogy majd most, és emiatt túllocsolom, emiatt majdnem megrohad, aztán pár hétre elfelejtem az egészet, és kis híján kiszárad, ettől észbe kapok, és túllocsolom megint, aztán a növény, szívósságától függően, valamelyik ciklusban feladja.

Egyszer egy orchideám új virágot kezdett növeszteni, nagyon örültem, aztán egyszer fenékkel nekitolattam, és letört a virágkezdemény, azóta nem mer újra próbálkozni a szerencsétlen.

Viszont most, úgy tűnik, áttörés előtt állunk, mert egy pompás példányom, miután teljesen elsárgult, most némileg visszazöldült, és igenis növeszt valami virág szerűséget a közepén, aminek hisztérikusan örülök, és emiatt napjában többször megszólítom, fennhangon biztatom, egyszóval öregnénisedem. Az öreg néniknek viszont mindig szépek a növényeik, nem?

Tegnap, urbánus fiatalok lévén, megtekintettük a Madách Színházban a Csoportterápia című előadást. Előtte akartuk valahol vacsorázni, de aztán nem volt elég időnk, és fáztunk is, így a végén bementünk egy közeli spárba, ahol kitört belőlem a gourmet állat, mikor felsikkantottam, hogy de jó, van párizsis zsemle! Így színházi kabátban spáros párizsis zsemlét ettem a színház előtt, miközben mások miniszoknyában szálltak ki mellettem a taxiból majdhogynem vörösszőnyegre, és libbentek be a színházba.

Bár jó elöl ültünk, az előttünk lévő sor legnagyobb feje nyilván pont előttem volt, úgyhogy ment a szokásos fej billegtetés, attól függően, hogy a hölgy jobb, vagy bal füle mellett szeretnék rálátni a színpadra, gondolom a mögöttem levőt sírba tettem ezzel, dehát ilyen ez a színházi világ, mindenki azon áll bosszút, akin tud.

A darab annak ellenére, hogy musical, amit többnyire utálok, szerintem nagyon vicces és szórakoztató, még ajánlani is merem, mert végignevettem az egészet, pedig én általában csak a saját vicceimet értem.

Ma, nem először az elmúlt években, eszembe jutott a poén a Shrekből, mikor elmegy az Óperenciás tengeren túlra, és a kunyhóját az állatokra hagyja (vak malacok, farkas stb.), és mikor kilép az ajtón Shrek, az állatok iszonyú nagy partyba kezdenek, és ekkor hangzik el, hogy "nyomjad, Farkas", mert elkezd durván táncolni a farkas.

Ez lehetett ma nálunk, mert arra jöttünk haza, hogy Sanyi, a papagáj a karnison ül, az alatta összegyűlt végtermék (szar) mennyiségéből sejthetően nem 2 perce (bizonyára túl sokat nézte a Szökés című sorozatot), a tengerimalac, Endre pedig gyanúsan csendben hasal, mellette a vizes tartálya, ami amúgy fel van függesztve a ketrece plafonjára, az isten tudja, hogyan rángatta le. 

Ilyenkor azt kívánom, bárcsak beszélni tudnának.

Minden reggel, az úton, ugyanazt a rádiót hallgatom. Minden reggel, ugyanabban az időpontban van egy játék, amire, a dugóban ülve, minden reggel beküldöm a megfejtést. Kicsit izgi, hogy hátha én leszek a leggyorsabb. Rituálé, időtöltés.

Aztán ma hívtak, hogy gratulálunk, te voltál a leggyorsabb, mondd élő adásban pár perc múlva a megfejtést. Így is történt, nyertem. Majd letették. Délután hívtak a nyeremény miatt. Nem küldik ki, be kell menni érte. Bármely hétköznap 9 és 5 között. Tök reális, majd szabit veszek ki egy bögre miatt. Ráadásul ezentúl reggel már nem fogom beküldeni a megfejtést. Ez a svéd gyerekvers jutott eszembe:

Siv Winderberg: Bélyeg. Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott egyszer egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.

Az X-Faktorral tegnap eljutottunk odáig, hogy zavart, hogy ment a háttérben, és muszáj volt helyette Gyilkos elméket és Grace klinikát nézni. Pedig nem kéne, hogy ennyire szar legyen, vannak relatíve jó hangok, a zsűri is oké, de valamiért iszonyatosan unalmas. Akkor már inkább a pénteki Sztárban sztár, hogy lehet például élő adásban ennyire beégni, mint Claudia, amikor empatikusan magyarázza Szinetár Dórának, hogy nehéz lehet ennyire átmaszkírozva énekelni, például ott vannak a fogak, azok bizonyára nem a saját fogai, mire Szinetár mondja szinte bocsánatkérően, hogy de igen, azok az én fogaim, ezen legalább lehet sírva röhögni. 

Tévékritika rovatunkat olvashatták.

Nem kellemes, mikor a szülői ház garázsába történt betörés után annak örülünk, hogy az óriási doboz legót mégsem vitték el, mint ahogy elsőre gondoltuk. Elvitték apám gyerekkori villanyvasútját (ha olvassa ezt a betörő: visszavásárolnám), rengeteg húst a mélyhűtőből (!), családi örökség díszkardot és légpuskát, tehát főleg olyat, ami nekünk 100-szor többet ér, mint bárkinek a világon. Persze GPS-t meg black and decker fúrót is, de azok csak pótolható tárgyak. A régi fényképeket kiborították az autó tetejére. Csavaros, szerszámos dobozokat borogattak ki. A 2, gyerekkoromat "tartalmazó" doboz egyike is valószínűleg eltűnt, nem mertem megnézni igazából. Levelek, képeslapok, koncertjegyek stb., a szokásos emlékek, gondolom, mindenkinek van ilyenje, hát nekem már nincs, vagyis nem tudom, mert nem néztem meg. 

A lényeg, hogy jóllaktak, van pár napig mit rakni a tűzre, és az Ecserin is érdemes leteríteni egy pokrócot a "kacatoknak", pár ezer forint azokból is összejön.

Elhatároztuk, ma úgy teszünk, mintha urbanista fiatalok lennénk. Szégyen, milyen rég sétáltam utoljára pl. a Körúton, pedig tényleg egy köpésre van. Úgyhogy bandukoltunk a Teréz körúton, sok az új üzlet, van Spár is, meg olyan egységek, amikről hallottam csak/olvastam a neten, pl. go-free gofrizó, meg az Arriba nevű mexikói hely, ami külön ciki, mert a kolléganőm említette a minap, hogy az irodánk közelében nyílik egy új mexikói étterem, ami olyasmi lesz, mint az Arriba, és nem mertem neki bevallani, hogy még nem jártam ott sem, de az még kínosabb, hogy ma betértünk oda, és én gondolkodtam, honnét ilyen ismerős nekem, és rájöttem, hogy az Éjjel-nappal Budapestből. Érdemes nekem fővárosban lakni tényleg. (A Parlamentben sem voltam még, nem viccelek.)

Rákanyarodtunk aztán az Andrássy útra, és persze rájöttem, hogy a Terror házában sem voltam még soha, úgyhogy itt volt az alkalom. Könnyed szombat délutáni szórakozás, mondhatni... persze nagyon hardcore, de "tetszett", ha illik ilyet mondani. Nagyon durva, hogy nekünk ez történelem, a szüleinknek már valóság, és biztos van olyan kortársam, akinek a nagyapja vagy egyéb rokona kint van névvel, fényképpel a bűnösök falán.  Maradjunk annyiban, hogy ha Harry herceg eljött volna ide, nem tartotta volna humorosnak az SS egyenruhát farsangkor. Az emberi faj egyértelműen hajlamos a szadizmusra. Például Kristóf is folyton alázza Zsófit az Éjjel-nappal Budapestben, és Rita is mekkora egy szemét, megint rávetette hálóját Marcira, pedig Anikó sokkal jobb csaj. (Csak hogy visszatérjek a valóságba :))

Nekem tényleg csak megszületni volt nehéz: kettesem volt a lottón! Ez pontosan 1805 Ft nyereményt jelent. Asszem, még sosem nyertem semmit a tapasztalaton kívül, de remélem, ezzel nyerő széria kezdődik. 

Azt mondják, végletes vagyok, vagy nagyon szeretek, vagy gyűlölök valakit, hát ma meggyűlöltem ezt a kis köcsögöt, aki itt ül velem szemben, ő is a gépére mered és püföli a klaviatúrát, ahogy én is, de ő sunyi, buta, lusta, és ma rendkívül aljas volt velem, de ez ugyebár munkahely, viselkedni kell, és én kedves vagyok vele, mosolygok, miközben ideírom, hogy ő egy kis geci. Édes bosszúnak kevés, de legalább mulattatom magam.

Szégyen vagy sem, érdekel a bulvár. Átlapozom a Storyt, Bestet, tudom, hogy nagyjából ki kivel kavar, és érdeklődve figyelem, melyik kereskedelmi csatorna milyen műsorral ál elő - ez részben munkaköri kötelességem is.

Ennek megfelelően, nagy élmény volt megjelenni a bulvár gyújtópontjában, az RTL székházában, az X-faktor nézőjeként. Celeb-parádé, és nem csak az evidens fellépők és zsűritagok, hanem Éjjel-Nappal Budapest "sztárok", volt X-faktorosok, és olyan "csemegék", mint pl. Balázsy Panna (vágjátok?).

Az első és legfontosabb észrevétel: mindenki nagyon vékony. Lilu, Istenes Bence, a By The Way összes tagja - a tv-ben pufinak látszó fiú normál alkat, a többi három cingár. Az egyiknek szerintem vékonyabb a bokája, mint az enyém, pedig az enyémnél vékonyabbal még nem találkoztam (tini koromban utáltam, aztán rájöttem, menő, most meg már leszarom, de azért nem cserélném el).

A különlegesen vékony emberek: Éjjel-Nappal Anikó (nincs is teste! a feje viszont brutál szép), és Éjjel-Nappal Zsófi (ő tök magas is, míg Anikó átlagos magasságú), és Tóth Gabi - meglepően sovány ő is.

A különlegesen profi emberek: gyakorlatilag mindenki. Olajozott gépezet, mindenki tudja és teszi a dolgát, semmi hiszti, a Nagy Duettben nem így volt, azért is érdekes. Lehet, hogy nem véletlenül tart ott az RTL, ahol, és nem csak a tv2 béna műsorválasztásaira gondolok, hanem az alázatos profizmusra. De komoly vagyok ma. Mondjuk Szikora helyenkint vállalhatatlan, de még mindig jobb, mint Somló bácsi a Voice-ban.

A különlegesen jó énekesek: na ez a meglepetés. Élőben úgy tűnik, mindegyikük tud énekelni. (Bozsek Márkot kivéve.) Nem viccelek, ezek jó énekesek. Danics Dóra talán a legjobb.

Az az érdekes, hogy iszonyú erő, profizmus, szervezés, hangterjedelem, stylist-és koreográfus munka van egy ilyen produkció mögött, és a tv-ben ennek a töredéke jön át, abszolút megszokott és közömbös az egész. Valószínűleg így lehet ez minden szakmában: ha 200%-osan csinálod, abból észrevesz a "világ" 50-et.

Nincs ezzel baj, csak így kell "fésülködni".