Ballag a medve

Tegnap az a nem mindennapi dolog történt, hogy megszületett az unokaöcsém. Nagyon-nagyon pici, és nyitogatja a száját meg a szemét, és nem lehet tudni, hogy sírni, ásítani, vagy nyekeregni készül. Iszonyú aranyos, a testvérem pedig anyuka lett. Megható.

Nem mással, mint VV Aurelióval álmodtam. Nem is akármit: ittasan vezettem, és igazoltattak, és VV Aurelio volt a rendőr, és meg kellett fújnom a szondát, ami felrobbant, és könyörögtem neki, hogy elvesztem a munkám, ha elveszik a jogsim, és Aurelio jó fej volt, mert nagyvonalúan elengedett.

Az ittas vezetés ötletét, gondolom, Oszter Sándor inspirálta, akit tegnap lekapcsoltak a MOM Park mélygarázsában, mert dodzsem szerű tevékenységet végzett. Az Aurelio-részt nem tudom megmagyarázni.

Hát, a Nimfomániás 2. része óriási csalódás. Az elsőben pont az volt a jó, hogy tényleg elképzelhető volt, hogy ezek a dolgok megtörténtek, és valaki tényleg ilyen, némileg kiélezve persze. A második rész viszont tömény ökörség, csupa olyan történés, amit egyszerűen nem hiszek el, mert emberek nem reagálnak így. Nem értem, hogy különbözhet így a 2, hiszen elvileg egy film, csak "félbevágták". Szinte kár megnézni, persze a történet kereksége miatt nyilván megnézi, aki látta az elsőt, aztán görbülhet a száj.

Megtaláltam a témát arra az esetre, ha extrém portréfotó sorozatot akarnék készíteni: elektromos fogkefét először használó emberek arca közelről. 

Úgy jött az ötlet, hogy, belépendő a 21. századba, elektromos fogkefét vásároltunk magunknak. Egyikünk sem próbálta még, úgyhogy naiv tapasztalatlansággal tettük a kosárba az oral b 3d white, időzítővel ellátott modellt. Barátnőm a szokott magabiztosságával kicsomagolta a készüléket, majd kidobta a csomagot az olvasatlan használati utasítással együtt. Én a szokott bizonytalanságommal kikukáztam a használati utasítást, és végigolvastam, ami egyszerre nyugtatott meg, és bizonytalanított el (ahogy mélyül a tudásunk, egyre jobban rájövünk, mennyi mindent nem tudunk még). Olyan hasznosságot lehetett például megtudni, hogy mikor bekapcsoljuk a fogkefét, már legyen hozzáillesztve a fogunkhoz, különben szétfröcsköl a fogkrém.

Barátnőm, a bátor, használatba vette a készüléket, és én utánamentem megnézni, hogy boldogul. Az arcát a tükörben láttam, és sosem felejtem el. Rémülettel vegyes, bizonytalan igyekezet, teljes diszkomfort, közben iparkodás, hogy örüljünk, hiszen ez egy jó, fejlett dolog, tisztább lesz a fog, meg minden. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan ugyanezt az arcot még  aznap látni fogom, mégpedig a tükörben, mikor én esem át ugyanezen a procedúrán; ezért gyanútlanul röhögőgörcsöt kaptam, amiért aztán ugye kellőképpen megbűnhődtem.

Másodjára már jobban ment, és tényleg mintha tisztább lenne a fogsor, úgyhogy némi kitartással gyors fejlődés érhető el.

Folytatás csak erős idegzetűeknek!

Egy olyan történet motoszkál csak bennem, amit egy ismerősöm mesélt, hogy egy ismerőse kissé ittasan látott neki a fogmosásnak, és megbotlott, és elesett, és az elektromos fogkefe becsusszant a szemgolyója és a szemgödre közé, ami mentőket, műtéteket, és talán maradandó károsodást is eredményezett. Tehát célszerű a józan használatnál maradni.

Valamelyik reggel felkelek, igyekszem magam összeszedni. Állok a szekrény előtt tanácstalanul. Végül kiválasztok egy blézert, színben hozzá illő csizmával. (Persze az említett 2 darab közti felületeket is kitöltöm, gondosan összeválogatott darabokkal.) Nem vagyok egy divatdiktátor, de ezen a napon még át is suhan az agyamon, hogy ma egész jól sikerült felöltözni. Plusz kis smink, satöbbi.

Mígnem beérek az irodába, és a fenekem még le sem ér a székre, mikor ezt hallom, elnyújtott, undorodó hangon:

- Úristen, te hogy nézel ki???

Gondoltam, véletlenül összefogkrémeztem magam (nem ez lett volna az első alkalom), vagy elkentem a szemfestéket, vagy (a hangsúlyból ítélve) valaki lehányt és nem vettem észre, szóval fürkésztem magamat, de semmit nem láttam. Bután néztem, hogy mi van, erre folytatta a kolléganő:

- Jézus, mi van veled?? Minden ok? Nem aludtál? Beteg vagy??

Erre más kolléga is felkapja a fejét, végigmér, majd jelzi, semmi különös. A tükörben sem látok semmit, talán kicsit piros a szemem. Kolléganő magyarázza, hogy sápadtnak, betegnek, fáradtnak nézek ki - egyszerűen szarul festek, na.  Pedig ugye reggel azt hittem, hogy na most egész oké a külcsín.

Hogy elrontotta a napomat, az nem kifejezés, és zárójelben, némi kárörömmel teszem hozzá, hogy ő hellókittis, valamint playboy márkájú cuccokban nyomul, és rendszeresen sportfoltos a hónalja. Ennek ellenére azonban ez után több napon is megjegyezte, hogy már megint hogy nézek ki. Mondtam neki egy idő után, hogy ideje megszoknia, hogy ilyen a külsőm, ez állandó, nincs semmi bajom, ennyi telik tőlem. Legközelebb pofán baszom a ribanc kurváját.

Endre, a tengerimalac így, fogatlanul nem nagyon tud egyedül enni. A szénát valamennyire képes megcsócsálni, így éhen halni nem fog, de az a probléma, hogy az alsó metszőfogát kurtították meg, amit mintegy csipesz alsó száraként használt, hogy megfogja a táplálékot, és betolja az arcába. Na ez most nincs, és értelemszerűen harapni sem tud semmiből sem.

Hosszas kísérletezés után rájöttünk, hogy a gyufaszál nagyságúra vágott uborkát, ha megfelelő szögben, oldalról, ideális sebességgel toljuk neki, akkor egy idő után elkapja a menetet (mint egy csavar, ami elkezd betekeredni), és nagyon lassan, de meg tudja enni. Ha a darabka egy kicsit kisebb, akkor nincs elég tartása, és lehajlik, nem marad meg a szájában. Ha túl nagy, akkor pedig hiába próbálkozik, nem tudja megenni. Ráadásul elég önérzetes az állat, ha 2-3 alkalommal nem tud megenni valamit, akkor megsértődve odébb megy, és csak néz szomorúan, éhezve. Továbbá, mivel folyton éhes, és térfogatra is elég sok ételt szokott megenni (napi 2 paradicsom, vagy ennek megfelelő mennyiségű uborka, plusz száraz táp plusz széna), gyufaszálakból ez elég lassan jön össze.

Ennél a szoptatás sem lehet sokkal bonyolultabb.

Endre, a tengerimalac megbetegedett. Ezt abból lehetett tudni, hogy megmaradt a paradicsom és az uborka, és behúzódott a kunyhójába az állat, ahonnét fájdalmas és vádló tekintettel pillogott kifelé. Az embernek tényleg lelkiismeret-furdalása támad ettől a nézéstől, mintha én betegítettem volna meg, vagy legalábbis nem törődtem volna vele.

Lementünk a dokihoz, aki bár fura figura (kicsit mintha részeg lenne mindig), eddig sokszor segített, papagájon vagy tengerimalacon, mikor mit vittünk. Kiderült, hogy letört az egyik alsó foga a nyomorultnak, valószínűleg ezért nem tud enni, és emiatt legyengült az immunrendszere, ami miatt elkapott valami fertőzést (?). Úgyhogy most kockázzuk neki a zöldséget, és kapott mindenféle gyógyszert, de egyelőre így sem hajlandó enni, csak bebújt egy összehajtogatott törölköző mélyére.

Szegényke.

Hát én csúnyán rászoktam a ValóVilágra, most már nyíltan vállalom, és be merem dobni témaként, mert mindig kiderül, hogy más is nézi. Szent borzadály, ez a megfelelő kifejezés, amit érzek, miközben nézem. Kéjesen döbbenten röhögök, ennyi mindent egyszerre érezni szerintem nem semmi, egészen egyedülálló.

Itt és most leírom: szerintem Aurelio fog nyerni. Azért gondolom, mert valamilyen, nem teljesen uncsi (mint pl. Gyúrós Józsi - ő is sokáig fog jutni, mert nem irritál még senkit), de azért nem is annyira tú máccs, mint Simon, aki szerintem ki fog fáradni.

Az is érdekes, hogy ilyen egysejtű szinten is ugyanazok az emberi mechanizmusok működnek, mint bárhol máshol, csak itt gyorsabban, harsányabban és primitívebben, de látszik, hogy az ember mind egyforma állat. És persze minden nő kurva, nem csak Sárlott.

Durva este volt, Fókusz, Éjjel-nappal Bp, kis Barátok közt, aztán Való Világ, utána meg egy olyan műsor, amiben Cher fia ünnepli, hogy egy éve már, hogy nem Cher lánya, mert akkor volt a nemváltó műtét. (Régen ezt nem értettem: most akkor váltó vagy nemváltó?)

Érzem, több kultúrát ma már nem bírnék elviselni, úgyhogy lefekszem.