Ballag a medve

A repülőn az az igazi nagyon idegesítő alak ült mellettem, aki eröltetetten próbált beszèlgetést kezdeményezni ("ti is Isztambulba mentek? Ezt jòl kitaláltam!"), aztán tisztázni akarta, hogy egészen pontosan mikor és mennyiért vettük a jegyet, és ebben hány db, milyen méretű poggyász van, hogy közölhesse, hogy ő hamarabb vette, olcsóbban és nagyobb a poggyásza. Aztán rángatni kezdte a biztonsági övem, mert mellényúlt, aztàn mondta, hogy "bocsànat bocsànat", és sportfoltja volt mindkét hónaljàn, és félt, hogy lezuhanunk.

Persze ez mindegy. A vàros elsöre meglepöen modernnek tünt a sok èpülö felhökarcolóval, aztàn meglepöen koszosnak ès büdösnek, ès èn is meglepöen elveszettnek, pèldàul sokkal kevesebb a nö az utcàkon, mint férfi, ès köpködnek, meg a szaguk is màs, dehàt èn akartam ùjat làtni. Aztàn sok szépségbe ütköztünk, meg mèg lazulunk kicsit, ès szupi lesz. Isteni a kaja, ez màr biztos. 

Működik a barnító sárgító krém, főleg egy testrészemen, ami a tenyerem, ez a dm saját márkás izé sokkal rosszabb, mint a Dove amit tavaly használtam. Pedig az eladó kislány nagyon mondta, hogy ez a legjobb, mert nem hagy foltot, és télen hiánycikk volt.

Konkrétan narancssárga az egész tenyerem, az ujjközökkel együtt. Ha a cél a beilleszkedés, inkább rézbőrűeket kéne látogatnom, mint ázsiaiakat, irány tehát Amerika.

Vettem barnítós testápolót, azt vallom, inkább sárga legyek, mint kékesfehér, különben is, nemsokára betesszük a lábunkat Ázsiába, ott pedig ugye mindenki sárga.

Pár nap múlva megyünk Isztambulba, és nálam mindig úgy van, hogy mikor kitaláljuk és lefoglaljuk az utazást, akkor teljesen rápörgök, és úgy érzem, nem bírom ki addig, aztán ez elmúlik, és mire megyünk, már alig izgat a dolog. Aztán közvetlenül előtte újra stimulálódom, ez kezdődik most. Annyira kurva jó lesz. Ha van törökbe' internet, akkor majd posztolok jól, hogy de jó itt. Csak hogy mindenki egyenletesen sárguljon velem.

Mennyire durva már, hogy a freeblog egyszerűen lehúzta a rolót. Csomó ember szellemi termékét, blogbarátságokat maga alá temetve. Értem én, hogy ingyenes, és aki akarta, kimentette a cuccait (pl. én is), de pl. csomó blogot olvastam, ami egyszerűen eltűnt, és lehet, hogy máshol írják tovább, de arról én honnan tudjak? Kicsi ez az internet, de annyira azért mégsem.

Ma tortilla készítésre adtam a fejem, mert volt a Nők Lapjában egy tönkölyös tortilla recept, ami direkt inzulin rezisztenseknek való. A tönkölylisztnek az a lényege, hogy egyrészt lassú felszívódású, másrészt minden ételt elront. Egyrészt fűrészpor ízt kölcsönöz, másrészt, ha sütsz vele, akkor nem úgy viselkedik, ahogy kéne.

Ennek a receptnek volt annyi esze, hogy kis fehér lisztet is előírt, így használható volt a tészta. Elég macerás, mert minden egyes tortillát sodrófával ki kell nyújtani vékonyra, és ekkor rájöttem, hogy lehetetlen kör alakúra csinálni, viszont kicsit olyan, mint amikor a felhőkben formákat keresünk, itt is volt Kis-és Nagymagyarország alakú, Románia és Ausztria alakú, több ország alakját nem ismerem fel, volt Balaton-forma (ezt nyilván elbasztam, mert nem lehet feltekerni), szóval ezzel remekül el lehet ütni pár unalmas órát, és akkor még az egyenkénti sütésről, és a csirkés töltelék elkészítéséről nem is beszéltem.

A főzéssel nekem az a bajom, hogy sokáig tart, macerás, koszos, és a végén maximum egy közepesen ehető étel kerül ki a kezeim közül, és utána még mosogatni is kell; de azt kell mondjam, ez a tortilla kifejezettem finom lett. Örüljünk.

Van ez az oldal:nekedterem.hu , az a lényege, hogy rendelhetsz zöldséget-gyümölcsöt, mindent őstermelőktől, és jól házhoz szállítják. Amúgy is rácsúsztam kicsit az egészséges dolgokra (a diétám miatt), és már kétszer rendeltem, és az a tapasztalatom, hogy beleharapok a retekbe vagy az almába, és eszembe jut a gyerekkorom. Nem óriási, csillogó-villogó dolgok, hanem tényleg igazinak tűnnek. Gondolom, ez részben placebo, de mint tudjuk, a placebo is hatásos.

Meg pl. a spáros retek elfonnyad, mire hazaérek vele (közel lakom a spárhoz pedig), a paradicsomnak meg évek óta mellékíze van. Piacra járni nem fogok, mert nem vagyok az a szombaton-is-beállítom-a-vekkert fajta, meg azt is hallottam, hogy az óbudai piacon a fejkendős nénik a Tescóban veszik a zöldséget-gyümölcsöt, mert jobban megéri nekik...

Az árak: közepesen magasak, minimum 4200-ért kell rendelni, és 300-ért hozzák ki, munkahelyre is, szerintem vállalható ez időnként. Mondhatni, nekem terem.

Nem értem, hogy ez a hiánypótló videó miért nem futott be világkarriert a neten, biztos nem csúszott át a cenzúrán, de én akkor is idelinkelem, mert csodás.

Na most már fix: megyünk Isztambulba! Mert megérdemeljük. Ha van még olvasóm, ráadásul olyan, aki járt már ott, küldhet nekem turisztikai tippeket.

Dokumentálom a diéta észrevételeimet: 6 hete csinálom (abból 1 hét bemelegítés volt), és lement 4 kiló. Semmivel sem könnyebb az idő haladtával, főleg az édesség, meg az állandó korlátok miatt. A sportról annyit, hogy másfél hetet kihagytam megfázás miatt, és rögtön megállt a fogyás (ami nem elsődleges cél, de örömmel fogadom), aztán amikor folytattam, azonnal ment lefelé a súlyom. A zsírégető pulzustartományt leszarom, kangoozom és futok 160-as pulzussal, és mégis. Persze lehet, hogy ha maradnék 130-140-en, akkor még jobban fogynék, de én inkább azt mondom: fasság.

Az alacsony pulzus uncsi is.

Mostantól hivatalosan is babonás vagyok.

Tegnap ugyanis jöttünk haza hajnali 3-kor (esküszöm, józanul), mikor a szomszéd lépcsőház előtt ott üldögélt egy nagydarab fekete macska, és egyértelműen ráutaló magatartással jelezte, hogy szeretne bejutni abba a lépcsőházba. Nyávogott, a mancsával bökdöste az ajtót, és közben számon kérően nézett ránk. A később történtek ismeretében, utólag, kifejezetten ördögi volt.

Én meg az állatbarát, beengedtem a dögöt (a házban minden lépcsőházat ugyanaz a kulcs nyitja). Aztán mentünk volna a saját lépcsőházunkba, de beragadt a kulcs. Húztuk, rángattuk, aztán leszedtük a karikáról a többi kulcsot, és mentünk volna haza, de ugyebár hogy jutunk be? Már nagyon álmos voltam és pisilnem kellett, a vércukor szintemről nem is beszélve.

Aztán a földszinti lakásban buli volt, és nyitott ablakok, így elkezdtem nekik "halkan kiabálni", hogy ne verjük fel a házat, de persze nem hallották. Ilyenkor tényleg mi a francot lehet csinálni, felcsöngettük a lépcsőház felelős gondnok nénit. Aki valószínűleg süket, mert nem reagált. Aztán más szomszédokat is csengettünk, de sehol senki.

Ekkor Barátnőm kissé megcsapta (ököllel, mert temperamentumos lélek)* a fém kaput, mire a házibulis lakásból valaki felkapta a fejét, és én megint kiabáltam halkan, amit meghallott, és beengedett. A lépcsőházba pont kilépett egy kigyúrt szomszéd, aki elkezdte oltogatni a minket beengedőt, hogy miért csönget, és mit hangoskodik, már majdnem nekiment, de elkezdtem magyarázni, hogy nem ő volt hanem én, így futni hagyta.

Aztán még egy szomszéd előkerült a lépcsőházban (egy csaj bugyiban, komolyan), és az is leteremtett minket. Aztán neki is elmagyaráztam, és akkor belátta, hogy be kellett jutnunk. Az a durva, hogy egyiknek se jutott eszébe kinyitni, vagy egyáltalán, hogy valakinek baja van, de leugatni rögtön. Sovány vigasz, hogy ha amiatt csöngettem volna, hogy ég a ház, fussatok, akkor se reagáltak volna, és mind benn égett volna. Nagyváros, közöny, agresszió és társai.

A dagadt fekete macska meg biztosan röhög a markába.

*Update: nem ököllel csapta, hanem rúgta, azt mondja. Fáj is a lába azóta.